Tisztán emlékszem, mikor a kopott fapolc verseskötetei közül rám kandikált az Y

Suggalták az alkoholmámoros, disznófejűek: „ezzel átkelsz a Nyugaton”

Monoton felemelő szakadékba hajszolt a nagy magor gúnyolás

Itt Isten kisbetűvel írva is egyházmentes lángolás

A vádolás onnan ért, ahonnan nem vártam:

nemzetiszínben pompázó pimp-gyerkőcök szerint kommunista pártolás

Sorsrontás?  Egy sor több sors, betűópium a szemfedőd, csókod magyar,

Párizs a szeretőd.

A kő visszahull a földre, ha csak a gravitációt le nem győzve a barázdák között egy Latinovits szavalja: „Szabad – e sírni a Kárpátok alatt?”

Mint e nép teszi, miközben egy magából kifordult polifikai zseni, félremagyarázva kopogtat új időknek régi dalaival. Mit kopogtat, dörömböl!

Forrnál – e a dühtől, bár ismerős látvány terül szemed elé, háborús néplélek maradt 100 év után is a magyar,  s ez elszomorítana? Vagy lehajolnál a paksi atomerő-mű-vészi rubelhumusz földjéig, hogy félig lehunyt szemmel lásd ma is tökmag jankók (csupa kisbetűvel) között állsz a tüntetésen, muszáj Herkulesként…

Szállnál alá, mint a történelmi hűség kedvéért héjává lefokozott turulmadár, még mindig álmos az ország.

Punk lennél vagy rapper, esetleg mindkettő: a punkból a lázadás, a kritika a rapből.

Szifiliszként támad ránk a kurmány által felhergelt gyűlölet, hogy a tüdővész helyett elvigye a nincstelen – szerintük – bűnözőket. Vagy az élhetetlen Bécsbe száműzze őket.

 De mindhárom gyógyítható lenne már, ha legalább egy akadna köztünk ki összefog, hogy letörje a labanc bérenc fő betyárt.